Szülői szerepek és testvérkapcsolatok a mozaikcsaládban

Rendszerint többféle hibába esnek a mozaikcsaládok pótszülei – azaz a „mostohák”. Gyakran próbálnak tökéletes szülőként helytállni, és szélsőségesen megfelelni a nem vér szerinti gyermek elvárásainak. Ilyen helyzetek lehetnek, amikor következetlenül megengednek olyan viselkedést is a gyereknek, amit egyébként a vér szerinti szülő sem enged meg. Pl. ha a gyermek édesanyja eddig tiltotta, hogy a tévé előtt eszegessen a kisgyermek, a pótszülő ezt megengedi, sőt a kedvenc nassolnivalót teszi a tálcára. A gyermek számára ez hiteltelen viselkedés, és – bár valószínűleg élvezi a kényeztetést – nem lesz célravezető, ettől még nem fogja jobban szeretni a pótszülőt. A másik szélsőséges helyzet, amikor a pótszülő „nem az én gyerekem, semmi közöm hozzá” magatartást tanúsít a nevelési helyzetekben. Mindent a vér szerinti szülőre hagy, a konfliktusos helyzetekből kivonul. Előfordulhat az is, hogy a „tökéletes szülő” szerepét látja kivitelezhetőnek és pl. a pótapuka az atyai szigort képviselve minden helyzetben a saját akaratát kívánja érvényre juttatni. Mivel a pótszülők sosem tölthetik be a vér szerinti apák és anyák helyét, ezért nem is szabad arra törekedniük, hogy ezekbe a szerepekbe bújjanak. Az édesszülők alapjaikban továbbra is egyedül nevelik a gyermekeiket azzal a különbséggel, hogy új partnerüktől támaszt és segítséget várhatnak el. Például, ha az édesanya úgy dönt, hogy egy ötéves lurkónak este nyolckor ágyban a helye, akkor a pótapuka elmondhatja a véleményét, de érzékeltetnie kell a gyermekkel, hogy a végső döntés az anya kezében van. Ha egyáltalán nem ért egyet az anya véleményével, akkor ezt külön, kettesben beszélje meg az anyával, semmiképpen se a gyerek előtt kezdjenek el vitatkozni.

Ahogyan a gyermekeinktől nem várhatjuk el, hogy szeressék az új párunkat, úgy azt sem kérhetjük, hogy a „mostohatestvéreikkel” testvérként bánjanak. Az új szerepeket tanulnunk kell mindannyiunknak. Ráadásul általában úgy, hogy nincs rá családi mintánk. Honnan tudhatná gyermekünk, hogyan kell „mostohatestvérként” viselkedni, ha sosem látott még hasonló kapcsolati rendszert? Mint minden vonatkozásban a mozaikcsaládok életében, itt is kulcskérdés a türelem és a kreativitás. Nem szabad erőltetnünk az azonos nemű, közel azonos korú gyermekek barátságát sem a családon belül. Az már nagyon jó eredmény, ha egyáltalán elfogadják egymást. Persze, helyzeteket teremthetünk, amelyekben az összecsiszolódás könnyebben megy. Azonban általában nem is ezekkel van a legnagyobb probléma, hiszen egy négy- és egy ötéves kisfiú számára boldog perceket kínáló programot talán egyszerűen találunk. A nehézségek akkor kezdődnek, amikor a két gyermek viselkedését vagyunk kénytelenek megregulázni. Melyik szülő utasítsa rendre a fiúkat, ha veszekednek? Minden szülő csak a vér szerinti gyermekéhez szólhat ilyen esetekben? Ez egyáltalán nem lenne életszerű. Bizonyos szituációkat ott és akkor kell lereagálnunk szülőként, és mindkét gyermek számára megtalálni a neki megfelelő szavakat, mondatokat, simogatásokat. Ugyanakkor később mindenképp beszéljük meg a másik szülővel is a gyerekek konfliktusát. Így alakíthatunk ki egy olyan szövetséget az új párunkkal, amelytől a gyerekek is pontosan tudják, hogy mikor mire számíthatnak. Megelőzhetjük az olyan jellegű kijelentéseket, hogy „Nem tilthatod meg nekem, mert nem vagy az anyám”. Hiszen egy ilyen megnyilatkozásnál hitelesen képviselhetjük, hogy „Igaz, hogy nem vagyok az anyád, de itthon ez a szabály”.

A mozaikcsaládon kívül élő édesapák és édesanyák szerepe sokszor tisztázatlan, és ezért nehézségeket okoz gyermekeink életében. Fontos, hogy a valóságot nem szabad meghamisítanunk, nem szabad titkokat gyártanunk, mert ezek hosszú távon mind-mind megmérgezik az együttélésünket. Ha édesapa már nem él velünk, attól még a gyermekünk édesapja marad, bármi történt is a felnőttek között. Éppen ezért – hacsak nem veszélyezteti az apróság fejlődését – nagyon fontos a jelenléte a gyermek életében. Érdemes gyerekeink nyelvén megfogalmazni, hogy édesapa/édesanya hol él most, mit csinál, kivel lakik, mikor fog eljönni látogatóba, mikor viszi el őket, stb. Igyekezzünk ilyenkor is gyakorlatiasak maradni, és vállaljuk fel, ha bizonyos kérdésekre nem tudunk válaszolni. Keressük közösen a válaszokat akár a gyermekkel együtt, akár a különélő szülővel közösen. Sokszor a kapcsolattartásokat illetően a gyermekeket az érdekli, hogy vajon elvihetik-e az alvóállatukat magukkal édesapához; édesanyjuk telefonál-e majd nekik minden este, stb. Ezekben a helyzetekben is igaz, hogy a kiszámíthatóság és a szabályok megkönnyítik a kihívásokhoz való alkalmazkodást. Ha a másik vér szerinti szülő teljesen kilépett az életünkből, akkor – bármennyire nehéz is feldogozni a magunkra maradottság érzését – törekedjünk arra, hogy gyermekünkkel is elfogadtassuk ezt. Ne keltsünk sem haragot, sem gyűlöletet a kicsiben a külön élő szülő iránt, mert ezzel csak a gyermek életét nehezítjük meg hosszú távon. Ha az édesapa/édesanya már új partnerrel él – talán már közös gyermekük is van –, fogadjuk el a helyzetet, és – feltéve, hogy már érzelmileg kellőképp eltávolodtunk, és feldolgoztuk az elválás traumáját –, örüljünk együtt a gyermekünkkel a másik fél boldogságának.

Amikor a gyermek hiányolja a különélő szülőt, ne bagatellizáljuk el az érzéseit „majd elmúlik!” jellegű mondatokkal. Inkább fejezzük ki együttérzésünket („Biztosan nehéz most neked. Mi az, ami miatt hiányzik apa/anya?”), és orientáljuk a jövő felé („Mit fogtok csinálni együtt, amikor újra találkoztok?”).

Ne teremtsünk olyan helyzetet, amikor gyermekünk „két tűz közé” kerül. Sajnos nagyon gyakori, hogy a másik fél már új családot alapított, és talán már mi magunk is új szerepeinket próbálgatjuk a mozaikcsaládban, mégsem dolgoztuk fel a múltbéli veszteségeket. Ilyenkor minden lehetőséget megragadunk, hogy a gyermek különélő édesapját/édesanyját szidalmazzuk, bármit tesz is, cselekedeteit negatívan minősítjük. Ezekben a helyzetekben gyermekünk megpróbál azonosulni velünk, hiszen szereti az őt nevelő édesszülőt, lojális hozzá. Ugyanakkor a másik édesszülőt is szereti, teljesen természetes módon. Ez a kettősség óriási belső konfliktusokhoz vezet, amelyek akár testi tünetekben is megnyilvánulhatnak. Például, amikor közeledik a péntek esti apás (ez a gyakoribb) elvitel időpontja, a gyermek akár be is pisil előző éjjel, annyira szorong a helyzettől. Valószínűleg nem az édesapjától fél, hanem a várható feszült helyzettől. Ha az édesanya már egész héten csak arról beszél, hogy az „ilyen-olyan” édesapa pl. megint késni fog, megint korábban jön, megint „azzal a nővel” jön, megint unalmas programot talál ki, stb., akkor a gyermekben a szorongás egyre csak növekedni fog. Végül „megteszi azt a szívességet” édesanyjának, hogy „megbetegszik”, és nem tud elmenni apával a hétvégére. Az édesanya diadalittasan közli az apával, hogy elmarad a kapcsolattartás, és nem is veszi észre, hogy milyen rombolást végez folyamatosan a gyermek lelkében ezzel a fajta hozzáállással. Amennyiben a helyzet idáig fajulna (sajnos sokszor már csak a gyermek testi tünetei „viszik el” a családot a szakemberhez), mindenképpen érdemes családkonzulenshez, családterapeutához fordulni, aki megfelelő segítséget nyújt az összes érintett számára.

A körülményeket felnőttként mindannyian alakíthatjuk, de az érzéseket nem várhatjuk el, és irányítani is képtelenek vagyunk. Ha ezt az állítást kiindulási alapként kezeljük, könnyebben fogadjuk el a kihívást és megpróbáltatást jelentő élethelyzeteket, és több gondtalan percet töltünk majd együtt (mozaik)családunk tagjaival.

Szegedi Tamara

családkonzulens, mediátor