1. Ha nem tudunk aludni, pedig van rá lehetőségünk: inszomnia

Az inszomnia a leggyakoribb alvászavar. Négy fő formája van:

• nem tudunk elaludni,
• az éjszakai felébredések után (ez önmagában még nem baj) nem tudunk visszaaludni,
• kora reggel ébredünk, és nem tudunk visszaaludni, illetve,
• ha egyszerűen az alvás nem kielégítő.

Az alvásával sok ember elégedetlen, de inszomniáról csak akkor beszélhetünk, ha az illető másnap fáradt, és kialvatlansági tünetek jellemzik: álmosság, ingerlékenység, hangulatzavar, koncentrációs zavar, lassult reakcióidő, több hibázás a napi tevékenységekben, stb.

Mennyire határozza meg alvásunk az egészségünket?

Életünk valamivel kevesebb mint egyharmadát alvással töltjük, ami azt jelenti, hogy az alvás az egyik legfontosabb életfunkciónk. Tudjuk, hogy a szélsőségesen nagymértékű alvásmegvonás halálhoz vezet, és sajnos az emberiség történetében nem volt még olyan kultúra, amely ezt ne használta volna fel más emberek megkínzására. Az alvásmegvonás tehát súlyos testi és lelki tünetekkel jár (anyagcsere felborulása, fertőzések iránti hajlam megnövekedése, hallucinációk, tévképzetek). De hogyan hat az egészségünkre, ha „csak” rendszeresen nem alusszuk ki magunkat?

A teljesítménycentrikus világunk hatására, a gyerekek értelmi képességének fejlesztését (IQ) fontosabbnak tartjuk, mint a kiegyensúlyozott érzelmi életük kialakítását (EQ). Jó szándékkal, de számos nevelési hibával hátráltatjuk a megfelelő arány kialakulását. Pedig az utóbbira kellene fektetnünk a nagyobb hangsúlyt.

Egy mozaikcsalád megalakulásakor nem várhatjuk el gyermekeinktől, hogy szeressék párunkat, és annak gyermekeit. Mi választottunk párt, ennek felelősségét nekünk, felnőtteknek kell viselnünk. Azt azonban elvárhatjuk minden érintett gyermektől, hogy fogadja el a döntésünket. Amennyiben a gyermekeink kedvéért választunk új párt, akkor ugyanabba a csapdába esünk, mintha miattuk maradtunk volna egy nem működő kapcsolatban a másik szülővel. Gyermekeinkből áldozatot, magunkból mártírt faragunk, így kövezzük ki jószándékkal azt a bizonyos pokolba vezető utat.

Amikor összeköltözünk új párunkkal, és magunkkal visszük gyermekeinket is az új kapcsolatba, az addigi családi határainkat meg kell nyitnunk, rugalmasabbá kell tennünk. Természetes ilyenkor, hogy a régi szabályok megkérdőjeleződnek és – mint minden változásnál –, instabilitást és bizonytalanságot érzünk. Nagyfokú türelemre és kreativitásra lesz szükségünk ahhoz, hogy ezt a helyzetet élhetővé tegyük.

Mivel a válások száma igen magas hazánkban, így az újra összeköltöző, gyermekes egyedülálló szülők száma is megnövekedett. A legtöbb egyedülálló szülő teljes családra vágyik, és a különválás után új párkapcsolatot létesít. A mozaikcsalád, más néven „patchworkcsalád”, mára teljesen elfogadott családformává vált.

Ahogyan egy több foltból összeálló patchwork (azaz foltokból álló) takaró összeállítása is igen időigényes, a mozaikcsaládok tagjainak összecsiszolódása is hosszadalmas folyamat, amelyet nem siettethetünk. Sok-sok türelemre lesz szükségünk ahhoz, hogy elfogadva egymást és egymás gyermekeit, kialakítsunk egy olyan „színes” családot, amelyben mindannyian jól érezzük magunkat.