A szülők többségének nem mondja el
senki sem, hogy a kisgyermek korban a gyerekek még mindent érzelmi alapon
közelítenek meg, szándékos tanulásról (5-6 éves korig) még
nem beszélhetünk. Mindezek értelmében tudnunk kellene, hogy az EQ (érzelmi
intelligencia) fejlettsége segíti a stabil idegrendszer kifejlődését, a
környezetünkhöz való helyes alkalmazkodás képességének kialakulását, és ez az alapja az értelmi képességek (IQ)
jó irányba történő későbbi fejlődésének. Nem az az okos, aki mindent „bebifláz”,
hanem az, aki a tudását az életben alkalmazni is tudja! Ebben kell nekünk
szülőknek, nevelőknek, pedagógusoknak segíteni a gyerekeket. De hogyan?
1. Hagyjuk őket szabadon játszani, mert akkor lesz
esélyünk arra, hogy normális felnőtteké váljanak. Ugyanis pont az önkéntelen játék
közben szerzik meg a nekik
szükséges tapasztalatokat, ismereteket. Spontán gyakorolhatják az életből
ellesett „felnőttes” szituációkat. Mindig azt, ami érzelmileg fontos nekik. Az
pedig azt, amire éppen szüksége van. Sokszor a felnőtt által tudatosan irányított
fejlesztő játékokkal kapcsolatos tevékenységek mellett már nincs lehetőségük,
idejük, eszközük, sokszor társuk egy jóízű játékra,
az érzelmi feszültségük oldására, „kijátszására”. Együtt játszás során,
egyenrangú partnerként hagyjuk meg nekik, hogy ők legyenek az irányítók, a
kreatívabbak. Az élet más területén viszont maradjunk meg tudatosan nevelő
szülőknek. Probléma abból adódhat, ha mindkét oldalról szereptévesztésben
vagyunk.
2. Sajnálatos módon rohanó
világunkban mindent szeretnénk felgyorsítani. Még szakemberek is arra biztatnak
bennünket, nevelőket, hogy a mai gyerekek okosabbak, ezért előbb lehet belőlük
felnőttet „faragni”, a nevelésükkel járó
felelősséget rájuk hárítani. Pedig nem!
Ezt a rögös utat nem szabad, de
nem is lehet sürgetni, felgyorsítani, többek között a gyerek idegrendszerének
fejletlensége miatt sem.
- Legegyszerűbb példa, egy lány, amikor elkezd menstruálni, biológiailag
alkalmassá válik a gyerekszülésre, mégsem érett érzelmileg a gyerekvállalásra.
Ez pont így igaz a gyerekkor valamennyi szakaszára. Nem várhatjuk el egy hat
hónapos csecsemőtől, hogy tisztában legyen az egészséges táplálkozás
szabályaival (pl.: éjszaka nem eszünk, hanem méregtelenítünk.Rossz hír, és ez a mai napig nem
változott, a gyerekeket most is nevelni kell(ene), mégpedig nekünk.
- Ha korlátok nélkül, mindenben
szabadon, a gyerekek saját belátására bízva nevelünk (azzal a felkiáltással, hogy
ők tudják mi jó nekik), és állandóan nekik
kell okosan dönteniük helyettünk,
miközben nincs még elég tapasztalatuk ahhoz, hogy jó döntéseket tudjanak hozni,
akkor bizony elvesszük tőlük a nyugodt gyerekkorukat.
- Sokan nem tudják, hogy ezzel nem
azt érjük el, hogy a gyerekek hamarabb lesznek okosak, és önállóak, hanem azt,
hogy szorongóak, gátlásosak, vagy az ellentéte, akaratosak, hisztisek lesznek.
Ezek a jelek egyértelműen azt mutatják, hogy a gyerek azért viselkedik így,
mert bizonytalan, és tőlünk a felnőttektől nem kapja meg a biztonságot. Az ő
dolguk (fejlődésük érdekében) a határok feszegetése, a mienk pedig az
életkoruknak megfelelő határvonalak kijelölése.
- Hiba, ha saját
döntésképtelenségünk miatt, vagy túlzott udvariaskodás (mi aztán egyenrangú
partnerek vagyunk) folyamatosan őket állítjuk döntés helyzetbe. Két példa:
Rendszeresen hallom a
játszótéren: „Kicsim menni kéne már haza, jooó? Mehetüünk?” Persze, hogy nem!
Majd egy idő után, erős hiszti kíséretében anyuka hazavonszolja csemetéjét.
Mennyivel egyszerűbb lenne: „Kicsim 10 perc múlva indulnunk kell haza, mert vacsoraidő
van, de holnap eljövünk újra.” A gyereknek adunk időt felkészülni a játék
befejezésére, megérti, hogy miért kell elmenni, megnyugtatjuk, hogy máskor
folytathatja a hintázást. Érzi a felnőtt magabiztosságát. Így az ellenállás
sokkal kisebb lesz.
- Más! Azzal a kérdéssel, hogy „Mit
kérsz vacsorára, gombócot, vagy palacsintát?” – eleve feszültséget okozunk a
gyerekben, stresszeljük őt, mert mind a kettőt szeretné. Ezt elkerülhetjük
azzal, hogy tényként közöljük, hogy mi a vacsora.
Azt viszont nyugodtan
megkérdezhetjük, hogy rajzolni, vagy gyurmázni szeretne-e, mert nincs tétje,
legfeljebb mind a kettő sorra kerül. Vagy megkérdezhetjük tőle, hogy milyen
játékot szeretne kapni születésnapjára. Mert, hogy ez az ő kompetenciája! Ez
valóban a gyerekszobába sorolható eldöntendő helyzet.
Tudnunk kell, hogy valaminek az
eldöntése mindig izgalmi állapotot jelent, mert döntésünknek következményi
vannak. Vagy jól, vagy rosszul döntöttünk. Ha jól, akkor az pozitív élményt,
kellemes érzést okoz, ha rosszul, akkor rosszul érezzük magunkat. Főleg, ha
döntésünk nem korrigálható, hatása végleges. Ennek a felelősségét áthárítani
egy kisgyerekre finoman szólva nem fair.
3. A felhőtlen gyerekkor arról
szól, hogy a gyerek bízhat abban, hogy a róla gondoskodó nevelő tudja a dolgát,
s azt minden pillanatban sok türelemmel, szeretettel érvényesíteni is tudja.
Életkorának, egyéniségének képességeinek megfelelő, megérthető és
megvalósítható elvárásokat, feladatokat kap. Ha nem kap, akkor nincs fejlődés,
nincs biztonságérzet, nincs kapaszkodó, helyette sötétben való tapogatózás,
légüres tér jut neki, melyben a tapasztalatszerzés sokkal fájdalmasabb
(lelkileg is, testileg is), mint néhány korlát betartása. Amennyiben a
gyereknek egészen kicsi korától nem állítunk fel betartható szabályokat, ne
csodálkozzunk, ha a gyerek ön-törvényű
lesz. Azt pedig nem szeretjük, és pszichológushoz szaladgálunk vele.
4. Tipikus probléma, és ezzel is
elhanyagolhatjuk a gyerek érzelmi életét, ha nincs az életkorának megfelelő helyen
kezelve. Hol túl nagy az elvárás a viselkedésével szemben, hol túlzottan
alacsony. Nem mindegy, hogy hány évesen, milyen tapasztalatok, képességek
birtokában, és milyen kérdésekben várunk tőlük ésszerűséget.
5. Még egy probléma, ha többet
képzelünk a gyerekekről, mint amire képesek, akkor maguk is elhiszi, hogy ők
mindenhatóak (superman effektus). A valóság és a mesevilág közötti átjárás
egyébként is jellemző még rájuk. Nekünk, felnőtteknek kell a valóságot
képviselnünk a mesén és a játék időn túl, különben torzulhat a realitásérzékük,
az önmagukról kialakított képük. Ha bennünket, vagy társaikat gyengébbnek éreznek,
végeláthatatlanná válhat a hatalmi harc. Tiszteletről, tekintélyről, empátiáról,
szeretetről ilyenkor már nem beszélhetünk.
A fenti pontokból adódó felesleges pszichés
terhelés a gyerek érzelmi életére, jellemének alakulására rossz hatással lehet.
Éppen ezért próbáljuk meg elkerülni a nevelési zsákutcákat, és engedjük meg
neki, hogy egyszerűen csak gondtalan gyerek lehessen!