Szocializáció, énfejlődés

Egészséges gyermek 2,5 évesen

• Képes a felnőttel való játékban a szerepcserére (pl. fogócska).
• Képes elmélyülni kitalált cselekvések, szerepek eljátszásában.
• Érzelmeit egyre inkább szavakkal is kifejezi.
• Képes kétrészes utasítások végrehajtására.
• Szívesen segít a házimunkában.
• Önállóan képes vetkőzni.
• Megmondja a teljes nevét.
• Tudja, hogy fiú vagy lány.

2,5 és 3 éves kor között

A felnőtteket figyelve és utánozva a gyermekek egyre pontosabban alkalmazkodnak viselkedésükkel a különböző helyzetekhez. A családi szokásokat, szabályokat is mind jobban betartják,  például megkérdezik, hogy megtehetnek-e valamit.

A kisdedkor végén jelentkező átmenet legbiztosabb jele az ’én’ szócska kimondása. Ez igazi fordulat, ekkor a gyermek teljesen különválasztja magát az édesanyjától és a külvilágtól is. A kisded az érzéseit és akaratát is a korábbiaknál határozottabban fejezi ki a beszéd segítségével, ez egyaránt igaz az ellenállásra és az egyetértő cselekvésre is. Az úgynevezett dackorszak lényege, hogy a gyermek igyekszik saját vágyait és szükségleteit minél hamarabb elérni, kielégíteni, beteljesíteni. Egyúttal keresi saját határait, melyeket csak akkor érez, ha a körülötte lévők határait eléri. Ilyenkor éreznie kell a felnőttek szerető elfogadását, hiszen ez az egészséges énfejlődés feltétele, de az ésszerű határokat, normákat is meg kell ismernie, mert ez a közösségbe való beilleszkedés első lépcsője. Így egy folytonos ellentmondásosság jellemzi a hároméves lelkét: egyrészt szabadon megtenni, amit szeretne, másrészt betartani a környezet szabályait. Ezt a kettősséget csak a szülő okos szeretete tudja feloldani.

A kisdedkor és az óvodáskor közötti átmenetkor az a legjobb, ha erősítjük az eddig elérteket, például az önállóságot (önálló játék és önkiszolgálás, a környezet felfedezése, „ismerkedés” a közösséggel, stb.). Továbbra is figyeljünk arra, hogy a kommunikációban tiszteljük a gyermek énjének fejlődését azzal, hogy a kölcsönösséget megtartjuk. Törekedjünk rá, hogy kevés, valóban szükségszerű, de következetes tiltás jelenjen meg otthon, bátorítva a gyermek szabad felfedező cselekvéseit. A kisgyermek számára a legjobban feldolgozható és legtöbb örömöt adó ingerforrás továbbra is a közös játék és tevékenység.

Bár az elválástól, egyedülléttől való szorongás (szeparációs félelem) csökken, valójában ez sem teszi mindig zökkenőmentessé például az óvodába szoktatást. Van, aki könnyedén elengedi az anyját, de olyan is van, aki hevesen tiltakozik, sír, ragaszkodik az anyja közelségéhez. Ilyenkor a türelem mellett fontos a kis lépésekben történő fokozatos leválasztás. Csak akkor aggódjunk, ha ez az időszak két-három hónapnál hosszabbra nyúlik, vagy a gyermek szorongása nem oldódik, és akár fél év múlva sem történik meg a teljes feszültségmentes leválás. Ekkor kérjük pszichológus segítségét!

A dackorszakban az a legfontosabb, hogy ne megtörni akarjuk a gyermek akaratát, mert ezzel hosszú távon a cselekvés belső ösztönzését, akarását törjük meg, és ez később negatívan befolyásolja a kezdeményezőkészséget és a kitartást. Inkább próbáljuk az „én” bontakozó erejét értelmes cselekedetekbe terelni, még mielőtt a negatív érzésbe belemerevedik a gyermek. Például legyőzhetjük az ellenállást az evéssel szemben, ha előtte még kicsit kimegyünk szaladgálni, majd bevonjuk a gyereket az étkezés előkészítésébe (hajtsa össze a szalvétát, merje ő tányérba az ételt, stb.). Azt kell megértenünk, hogy ezek a „nem”-ek sokszor nem valódi szükségletekből fakadnak, hanem csak az „én” határainak kipróbálása vonzza ellenállhatatlanul a gyermeket. Például sok családban ilyenkor szűnik meg a gyermek ellenállása miatt a délutáni alvás. De vajon biztos, hogy amikor a gyermek azt mondja, nem akar délután aludni, akkor nincs is szüksége rá? Vagy csak azzal kísérletezik, hogy a másik mennyire gondolja komolyan a határvonalat, mennyire biztos a szülő a saját énjének határaiban? Nyugodtan adjuk a kicsi tudtára, hogy bár megértjük, hogy a világ tele van érdekes dolgokkal, de minden játék várja őt a délutáni alvás után, és az alvás egy fontos, nem kihagyható történés, hogy azután újra jót játszhasson. Ezáltal érzékenyen viszonyulunk a gyermek nehézségéhez, alvást segítő ringatást, mesét, esetleg halk éneklést, a hát simogatását vagy kézfogást vezethetünk be, a segíteni akarás és a szeretet előbb-utóbb megnyugtatja a gyermeket, érezni fogja a gondoskodást és a határvonalat a lehet és a nem lehet között.