Szocializáció, énfejlődés

Egészséges gyemek 4 évesen

• Képes beszélgetést kezdeményezni.
• A beszélgetésnél képes figyelembe venni a partnert.
• Képes mások érzelmeit felismerni.
• Partner a konfliktusok megbeszélésében.
• A kortársakkal való együttjátszás páros helyzetekben, főként tárgyak cseréjén alapul.
• Viszonzatlan barátságok nem frusztrálják.
• Megjelenik a nemek szerinti elkülönülés.
• Az egyes felnőtt szerepek több összefüggő cselekvését is képes megvalósítani.

4 és 5 éves kor között

A kortársak fontos és egyre növekvő szerepet töltenek be az óvodás gyermek életében. Az óvodában az egymás mellett játszás mellett megjelennek az építős játékok és a felnőtt szerepek játékos gyakorlásának formái, később a szerepjátékok, melyek páros és csoportos együttjátszásra adnak lehetőséget.

Ebben az időszakban a felnőtt szerepeket is erősen figyelik, olyanok akarnak lenni, mint a bátor katona vagy a sokat utazó nagybácsi.

A gyermekek énképe is folyton módosul a környezeti hatásoknak megfelelően, ez a közösségi tanulás folyamata. A vérmérsklet és az eddig szerzett tapasztalatok teszik azt, hogy ugyanarra az ingerre más-más válaszreakciót adnak a gyermekek, ez azt is jelenti, hogy a felnőttnek is a gyermek temperamentumához kell igazítania válaszait.

Ebben a korszakban a gyermekek is képesek alapszinten a partnerhez igazítani közléseiket, olvasni a partner ki nem mondott szándékait. Például a kistestvérnek egészen egyszerűen néhány szóval mondják el ugyanazt a történetet, szinte magyarázva, míg apával felnőttesen beszélve, a nagymamának kicsit hangosabban, az előzményeket is ecsetelve tárják fel a történteket.

Fogadjuk el gyermekünket olyannak amilyen, ez azonban nem azt jelenti, hogy minden cselekedetüket is el kell fogadni vagy helyeselni. Amikor valami rosszat, bosszantót tett, akkor nem személyében őt kell minősíteni, hanem magát a tettet. Például: az „Általában ügyes vagy, de most nem jól tetted, hogy ledobtad a játékot” mondat erősíti önmagában (hiszen azt mondtuk, hogy ügyes), mégis kifejezi rosszallásunkat, míg a „Nagyon rossz vagy, mert ledobtad a játékot” mondat gyengíti az önmagával való azonosulást, mert az egész gyermeket minősítettük általa. Az is fontos, hogy amikor érezzük a gyermek őszinte megbánását – például amikor sírva fakad, mert már megértette, miért volt helytelen, amit tett –, akkor erősítsük meg szeretetünkkel ezt a felismerést, és ne korholjuk tovább. Például a „Sajnálom, hogy így történt, de most már tudod, legközelebb hogyan kell tenned” mondat a változásban bízva előremutató, míg az „Ugye megmondtam, hogy ne csináld ezt” mondat visszahúzó, mert nem a pozitív példát erősíti. Az is fontos, hogy kimutassuk a gyermek tettével kapcsolatos érzelmeinket, de ne váljunk indulatossá, mert az indulat valójában szóbeli agresszió, semmit sem tesz hozzá a megoldáshoz, csak a gyermekben kelt félelmet, bűntudatot vagy ellenindulatot.

Az idegrendszer érési folyamatai lehetővé teszik, hogy a gyermekek szinte tükörként utánozzák a felnőttek viselkedését, ez az óvodáskor leghatékonyabb tanulási stratégiája. Ez azonban azt is jelenti, hogy szinte önkéntelenül felveszik a szülők, mindenekelőtt az azonos nemű szülő viselkedési szokásait, és ezt játékaikban gyakorolják is. Amennyiben a szülő szóban is megerősíti, hogy helyesnek tartja ezt a viselkedést, akkor ez a minta lassan belsővé válik. Önmagában a szóbeli kinyilatkoztatás azonban nem elegendő, a szülői magatartás az igazán ragadós példa.

A gyermekek akkor jönnek igazán zavarba, hogyha a felnőtt a szóbeli közléseiben mást mond, mint amit tettei, gesztusai sugallnak. Ilyenkor nem tudja értelmezni a közlő szándékát, nem tudja, hogy melyiknek higgyen: a szavaknak vagy a mozdulatoknak, gesztusoknak. Amennyiben ugyanattól a felnőttől sokszor kapja ezt a zavarba ejtő magatartást, ez megbénítja kezdeményezőkészségét, csökkenti motivációját. Minden szempontból egyértelmű jelzéseket kell adnunk gyermekünknek, aki már szinte a felnőttekhez hasonló bizonyossággal olvassa le szándékainkat, akkor is, ha egy szót sem szólunk.