Hat-hétéves korra, az iskolába lépés időszakára általában az óvodapedagógusok és a szülők átgondolják, hogy a gyermek hol tart a különféle fejlődési területein, érett-e gondolkodásában, érzelmileg, szociálisan és testileg (fizikai alkatában, mozgásában és idegrendszeri szempontból). Az iskolába lépéshez szükséges érettség megállapítása komplex, több szempontú megközelítést kíván. Ma már általában nem elég, ha csak arra gondolunk, hogy milyen okos a kicsi, tud-e számlálni, rajzolni és szépen köszönni, vagy szót fogad-e a felnőtteknek. Lehet, hogy okos, és mondjuk szófogadó, ám eközben indulati kontrollképessége, érzelmi reakciói egy négy-ötéves szintjén vannak. Előfordulhat, hogy mozgása egyelőre diszharmonikus, beszéde, önkifejezése még éretlen, vagy ha testileg nézzük, fizikai alakváltása, fogváltása még el sem kezdődött. Mindezek a szempontok együtt és egymással kapcsolatban is mérlegelendők, amikor arról gondolkodunk, hogy egy gyerek összességében érett-e az iskola megkezdésére. Ha azt látjuk, hogy nem az, akkor szakmai fórumon kereshetünk segítséget a fejlődési állapot feltérképezéséhez (pedagógiai szakszolgálat, nevelési tanácsadás), ahol fejlesztési javaslatokhoz is juthatunk.

A tehetségesség felismerése az iskolában – a pedagógus szerepe

Az iskola első osztályaiban, ahol a teljesítmény különösen fontossá válik, a gyerekek megtanulnak írni-olvasni-számolni, és még sok mindent. Itt a tanítók vannak igazából abban a helyzetben, hogy észrevegyék – úgy is, mint új ismerősök –, hogy a gyermek valamilyen szempontból kiemelkedik a társai közül. Ez a felismerés azonban sokszor paradox. A tehetségességnek nem mindig a jó oldalát vesszük észre először. Kisiskoláskorban ugyanis még javában tart az a fejlődési összerendeződés, a különféle fizikai, szellemi, érzelmi, szociális készségek, képességek harmonizálódása, amely igazán képet ad egy-egy képesség életkori átlagtól való eltérésére. Nézzünk egy példát!

Egy második osztályos, jól nevelt kislány különösen visszahúzódó és csendes az iskolai tanítás idejében. A tanító észreveszi, hogy mindig figyel, de sosem jelentkezik, nem próbál kitűnni társai közül, nem hívja fel magára a figyelmet. Bármilyen feladatot szívesen és könnyen megold, szeretne megfelelni a feladathelyzetben, egyedül az írása, helyesírása bizonytalan – ebben lassan fejlődik. A tanítóban felmerül a kérdés: lehet, hogy részképességzavara van a kislánynak az írásban? Meg kellene vizsgáltatni őt gyógypedagógussal? Hiszen nem úgy fejlődik ezen a területen, ahogy lehetne, valószínűleg fejleszteni kellene őt. A tanító beszél a szülőkkel, elmondja nekik ezt a felismerését. A beszélgetésben kiderül, hogy a szülők néhány évvel ezelőtt elváltak, a válás mindenkit megviselt a családban, és a kislánynak alkati és érzelmi oka is van rá, hogy a közösségben csendes, visszahúzódó és megfelelni vágyó legyen: ugyanis fél, hogy ha kitűnik, feltűnik, akkor elveszítheti a figyelmet, odafordulást, szeretetet. A beszélgetésben azonban az is kiderül, hogy a kislány későn, nem sokkal hároméves kora előtt kezdett el beszélni, viszont sokat rajzol, rendkívül kreatív, és nem utolsósorban remekül oldja fel saját szomorúságát a képi alkotásban. Szerencséjére ezt mindkét szülője észreveszi és támogatja. A tanító kíváncsivá válik. Beszél a kislánnyal, és ráveszi, hogy a legközelebbi kézműves órára hozza be néhány rajzát, és a legkedvesebbeket mutassa meg az osztály előtt. Amikor ez megtörténik, mindenki elámul. A gyerekek elismerik a kislány ügyességét, irigykedve bámulják a képeket, kérdezgetni kezdik, hogyan csinálta azokat – kapcsolódni tudnak hozzá. A tanító pedig rögtönzött kiállítást rendez az osztályteremben, helyet talál a kislány képeinek, kifüggeszti azokat, majd megbeszéli az osztállyal, hogy egy hónapig kint lesznek a képek, amelyek művészi kivitelezése és színvonala láthatóan messze felülmúlja a nyolcéves kori rajzképességet. A pedagógus magában arra gondol, hogy ha az íráskészség lassabb fejlődése nem kelti fel a figyelmét, és nem lép közelebbi kapcsolatba a szülőkkel, akkor talán sosem lát rá a kislány vizuális tehetségességére. Most azonban már tudja, hogy foglalkoznia kell ezzel a területtel, segíteni érdemes a szülőknek, hogy milyen fórumokon mutassák meg és gondozzák tovább a kislány kiemelkedő alkotói tehetségét (tehetséggondozás, pedagógiai szakszolgálat).

A fenti példától eltérően nem minden tehetségesség-történet alakul ilyen szépen. Előbb láthattuk, hogy a tanító kíváncsisága (ahogy a gond felől a kreatív képesség felé fordult a figyelme) kulcsmozzanat volt a tehetség felismerésében és további sorsában. Ez a váltás, ez a rugalmasság, az egyéni gyermeki képességek iránti érdeklődés a legtöbb pedagógiai helyzetben nem bontakozhat ki. Mondani sem kell, a tanmenet sűrűsége és az iskolai teljesítménytempó általában nem támogatja, hogy egy-egy gyerek ennyire személyes figyelmet kapjon. A felismerés kezdetben így általában inkább a tünetekre és hiányokra irányul. Könnyen észrevehető, ha egy gyerek unatkozik, figyelme elkalandozik, vagy éppen álmos, bágyadt. Nem ritkán a hiperaktivitáshoz hasonló tünetek jelzik, hogy egy tanuló nem tart együtt a többiekkel, jelenléte diszharmonikussá válik, tanulása, beilleszkedése megkérdőjeleződik. Ilyenkor nagyon fontos, hogy az iskola és a szülő kezdeményezésére pedagógiai, pszichológiai és akár pszichiátriai vizsgálatok során tisztázzák a nehézség okát. Sok esetben ugyanis a tehetségesség pont így hívja fel magára a figyelmet, azzal, hogy az átlagtól való eltérés pozitív arculata nem tud megmutatkozni, de maga az eltérés, a kilógás utat keres magának, és tünetként jelenik meg.

Mit tehetünk szülőként? Mire érdemes figyelnünk a gyereknél?

• Egyrészt mindenképpen érdemes jól ismernünk a gyermek fejlődésének történetét. Ez a folyamat az, amelyben a különféle fejlődési területek érése, alakulása megmutatkozik, és ebben tudjuk jól érteni, hogyan és miért alakul úgy egy-egy képesség, ahogy. Ha ezt értjük, akkor megértjük azt is, hogy egy-egy képesség fejlődhet sokkal lassabban és körülményesebben, miközben egy másik kiugróan. A kiemelkedő képességet valószínűleg a gyermek maga is örömmel műveli, gondozza, ha családja illetve a pedagógiai környezet segíti őt ebben visszajelzésekkel, elismeréssel, helyzetbe hozással, megemeléssel, gondozással. Azt látni, hogy ha egy szülő jól ismeri a saját gyerekét, és a pedagógus is megismerheti a gyermeket valójában, és tudja, miben hol tart, akkor felnőttként nemcsak irányítani, hanem követni is tudja őt.
• Másrészt érdemes arra figyelnünk, hogy a tehetségességnek van egy kreatív, örömöt hozó, alkotásra ösztönző, az egyénre, a gyerekre magára vonatkozó, személyes magja. Ez a belső tartomány, ez az Énhez tartozó része a tehetségnek nem elidegeníthető a gyerektől. Ebből táplálkozik fantáziája, ambíciója, motivációja, ez az a forrás, ami kívülről nem tanítható, inkább csak felfedezhető, felszabadítható, fejleszthető és táplálható. Ha innen nézzük, akkor a szülők hamar szembesülnek azzal, hogy a gyermek akár közülük is kitűnik rendkívüli képességével az adott területen. Érdemes alázattal és partneri odafordulással kezelni ezt, és szülőként megkeresni hatékony szerepünket a gyermeki tehetség gondozásában. Amit biztosan hozzátehetünk az ügyhöz, az az, hogy a tehetséget az egyénhez tartozónak véljük, nem kényszerítjük el tőle, nem gondoljuk a saját ügyünknek, de nem is bagatellizáljuk, hanem inkább teret biztosítunk a fejlődéséhez.
• Harmadrészt jó, ha tudjuk, hogy a tehetségesség, mint speciális fejlődési terület idővel átalakulhat. Összekapcsolódik más, átlagos vagy átlaghoz képest szerényebb képességgel. Tárgyat válthat, elhalványulhat, sőt el is tűnhet a növekedéssel, éréssel. Kiskamasz- és kamaszkorban nagyon fontos a képességek, érdeklődés területén megélt próbálkozás, kísérletezés, a keresés izgalma és öröme. Nem baj, ha sportágat vált a gyerek, nem baj, ha művészi érdeklődése átmenetileg háttérbe húzódik, nem baj, ha az addig tehetségesnek ítélt ifjú fuvolista pár évre leteszi a hangszert. Ha valóban fontos marad számára, kamaszkora után elő fogja venni, vagy más művészeti ágban kamatoztatja a korábbi csillogást. A fontos az, hogy a gyerek – akár tehetséges, akár nem – tudjon kapcsolódni saját képességeihez, érdeklődéséhez. Legyen saját magáról korának megfelelően alakuló képe, önismerete, lehessen előbb-utóbb szuverén elképzelése arról, mi érdekli őt, mit szeretne felfedezni, miben akar elmélyülni. Ezek a feltételei annak is, hogy a tehetségesség gondozásában olyan fontos önmenedzselési képessége kialakulhasson.
• Gyerekkorban – különösen kisgyerekkorban – fontos, hogy legyen lehetőség a kísérletezésre, próbálkozásra, a szabad érdeklődés fenntartására. A tehetségesség ebben az esetben nemcsak az átlagtól eltérő viselkedés képében jelenik meg a gyerekeknél, hanem valódi, egyéni sajátosságként.
• A tehetségesség tehát gyerekkorban nem mindig könnyen azonosítható, de ha abban a szerencsében van részünk, hogy felismerhetővé vált, akkor érdemes segíteni kis gazdáját abban, hogy a maga fejlődési ritmusában, a maga kedve szerint kihozza magából azt, ami őt kiegyensúlyozottá és boldoggá teszi. A siker, a dicsfény és főleg az üzleti beválás szinte egyáltalán nem fontos a személyiség egészségessége szempontjából.

Bánki László

szakpszichológus, családterapeuta