El kell felejtenünk, hogy ez egy hagyományos család, ahol mindkét szülőnek közel hasonló jogai és szerepei vannak a gyermekek vonatkozásában. Fogadjuk el, hogy gyermekünk pótapukája sosem fogja betölteni azt az édesapaszerepet, amelyet régi párunk betöltött (vagy szerettük volna, ha betölt). Nem is ez a feladata. Olyan különleges szerepkörben kell megtalálnia magát, amelyet csakis ő, a gyermek és a velük élő vér szerinti szülő közösen tud kialakítani. Ezek a szerepkörök minden családban másképp alakulnak, ezért sem érdemes hasonlítgatnunk magunkat más családokhoz. Nem várhatjuk el a gyermekeinktől, hogy szeressék az új párunkat, hiszen nem ők választották ezt a felnőttet, hanem mi. Abban azonban segítségükre lehetünk, hogy az elfogadás lehetőségeit, színtereit megteremtsük számukra. A már nem a családban élő édesapák és édesanyák létezése – szerencsés esetben – a mozaikcsalád életének szerves része marad. Ha mégsem, akkor sem szabad létezésüket semmissé tennünk. Ezért nem is léphet új párunk az édesapa/édesanya szerepbe, de ettől még nagyon szoros és szeretetteljes kapcsolatot alakíthat ki gyermekünkkel.

A pótszülő készen kapja a gyermeket, aki már egy bizonyos értékrend és szabályrendszer alapján fejlődött eddig, és a pótszülő is hoz magával egyfajta elvárásrendszert, nevelési attitűdöt. A gyermekek számára bizonytalan helyzetet teremt, ha pl. eddig „órákig” pancsolhatott és játszhatott a kádban esténként, és most hirtelen erre nincs lehetősége, mert a pótszülőnek ez nem tetszik. Szintén bizonytalanságot teremthet, ha eddig szabad volt kakaót inni az ágyban esténként, mostantól pedig a pótszülő ezt nem engedi. Az együtt élő felnőttek közös felelőssége megteremteni azt a kiszámítható légkört, amelyben a szabályok nem változnak meg hirtelen és magyarázat nélkül. Az új család kialakulásához új szabályrendszer életre hívására van szükség. Azonban fontos, hogy a közös szabályok kialakításában minden érintett részt vegyen.

Ha elfogadjuk, hogy az összecsiszolódás nem lesz problémamentes, ha nyílttá tesszük a konfliktusokat, akkor zökkenőmentesebbnek fogjuk ítélni a folyamatot. Ahhoz, hogy kialakuljon a „mi”-tudat, közös élményekre és tapasztalatokra van szükség. Nem szabad kudarcként megélnünk, ha pl. az első közös kirándulás nem sikerül úgy, ahogyan azt elképzeltük. Talán a képzeletünkben boldogan viháncoló gyerekeket, derült arccal mosolygó felnőtteket látunk, miközben a valóságban egy félreértés miatt kitör a veszekedés, és gyermekünk mogorván és magányosan kullog az erdei ösvényen. Sose felejtsük el, hogy egy „normális”, kizárólag vér szerinti, közös gyermekekkel bíró családban is nagyon hasonló nehézségek merülhetnek fel. A mozaikcsaládban élők hajlamosak idealizálni a „normális” családok életét, amelyekben pedig ugyanúgy előfordulnak konfliktushelyzetek. Törekednünk kell arra, hogy minél több legyen a harmonikus együttlétben eltöltött órák száma, és el kell fogadnunk magunkat és családtagjainkat is saját tökéletlenségeinkkel együtt.

Amikor egy új élethelyzetet alakítunk ki magunk és a gyermekeink számára, érzékenyebbek, ezáltal sérülékenyebbek is vagyunk. Ezt az állapotot felnőttként, tudatosan hatékonyabban tudjuk kezelni, mint a gyerekek. Éppen ezért legyünk különös figyelemmel arra, ha gyerekeink szokásai megváltoznak. Például, amíg kettesben éltünk, addig nyugodtan aludt a saját szobájában, a saját ágyában. Amint azt érzi, hogy anya már nem alszik egyedül, állandóan anyával akar aludni. Gondoljuk át, hogy mi lehet ennek az oka? Bizonyos fokig és ideig természetes, hogy a féltett anya-gyermek kapcsolatot szeretné megóvni a „betolakodó” harmadiktól. Ez a harmadik személy pedig akár egy kistestvér is lehetne a „normál” családban, a mozaikcsaládoknál általában a pótapuka kapja ezt a hálátlan szerepet kezdetben. A szülők ágyába kívánkozás a gyermek részéről nagyon határozott jelzése lehet annak, hogy több odafordulást igényel az addig őt egyedül nevelő szülőtől. Érzi a megbomlott egyensúlyt, nagyobb biztonságra vágyik. Igyekezzünk megfelelni ennek az igénynek, de ne váljunk áldozattá! A gyermeket visszavihetjük az ágyába, énekelhetünk, mesélhetünk még egy kicsit, közelségünk megnyugtató lesz számára. Azonban azt is mondjuk el, hogy ezentúl párunk velünk fog aludni, és az éjszakákon az az ágy a felnőtteké. Természetesen a reggeli ébredés után ő is odabújhat a „nagy ágyba”, kialakíthatunk ott egy közös, új szertartást pl. ébresztő mese/mondóka elismétlését minden reggel. Igyekezzünk következetesek maradni, hiszen csak így alakíthatunk ki új szabályokat, és egyben kapaszkodókat a közös életünkre nézve.

Érdemes odafigyelnünk arra, hogy az együttélés során hogyan változik gyermekünk magatartása, játéka, alkotás közben a színhasználata. Amennyiben tartósan negatív változásokat észlelünk, ne késlekedjünk, keressünk fel pszichológust, családterapeutát, akik segíthetnek abban, hogy az új nehézségeken közösen úrrá legyünk!

Szegedi Tamara

családkonzulens, mediátor