A szülők többségének nem mondja el senki sem, hogy a kisgyermek korban a gyerekek még mindent érzelmi alapon közelítenek meg, szándékos tanulásról (5-6 éves korig) még nem beszélhetünk. Mindezek értelmében tudnunk kellene, hogy az EQ (érzelmi intelligencia) fejlettsége segíti a stabil idegrendszer kifejlődését, a környezetünkhöz való helyes alkalmazkodás képességének kialakulását, és ez az alapja az értelmi képességek (IQ) jó irányba történő későbbi fejlődésének. Nem az az okos, aki mindent „bebifláz”, hanem az, aki a tudását az életben alkalmazni is tudja! Ebben kell nekünk szülőknek, nevelőknek, pedagógusoknak segíteni a gyerekeket. De hogyan?

1. Hagyjuk őket szabadon játszani, mert akkor lesz esélyünk arra, hogy normális felnőtteké váljanak. Ugyanis pont az önkéntelen játék közben szerzik meg a nekik szükséges tapasztalatokat, ismereteket. Spontán gyakorolhatják az életből ellesett „felnőttes” szituációkat. Mindig azt, ami érzelmileg fontos nekik. Az pedig azt, amire éppen szüksége van. Sokszor a felnőtt által tudatosan irányított fejlesztő játékokkal kapcsolatos tevékenységek mellett már nincs lehetőségük, idejük, eszközük, sokszor társuk egy jóízű játékra, az érzelmi feszültségük oldására, „kijátszására”. Együtt játszás során, egyenrangú partnerként hagyjuk meg nekik, hogy ők legyenek az irányítók, a kreatívabbak. Az élet más területén viszont maradjunk meg tudatosan nevelő szülőknek. Probléma abból adódhat, ha mindkét oldalról szereptévesztésben vagyunk.

2. Sajnálatos módon rohanó világunkban mindent szeretnénk felgyorsítani. Még szakemberek is arra biztatnak bennünket, nevelőket, hogy a mai gyerekek okosabbak, ezért előbb lehet belőlük felnőttet „faragni”, a nevelésükkel járó felelősséget rájuk hárítani. Pedig nem!

Ezt a rögös utat nem szabad, de nem is lehet sürgetni, felgyorsítani, többek között a gyerek idegrendszerének fejletlensége miatt sem.

- Legegyszerűbb példa, egy lány, amikor elkezd menstruálni, biológiailag alkalmassá válik a gyerekszülésre, mégsem érett érzelmileg a gyerekvállalásra. Ez pont így igaz a gyerekkor valamennyi szakaszára. Nem várhatjuk el egy hat hónapos csecsemőtől, hogy tisztában legyen az egészséges táplálkozás szabályaival (pl.: éjszaka nem eszünk, hanem méregtelenítünk.

Rossz hír, és ez a mai napig nem változott, a gyerekeket most is nevelni kell(ene), mégpedig nekünk.

- Ha korlátok nélkül, mindenben szabadon, a gyerekek saját belátására bízva nevelünk (azzal a felkiáltással, hogy ők tudják mi jó nekik), és állandóan nekik kell okosan dönteniük helyettünk, miközben nincs még elég tapasztalatuk ahhoz, hogy jó döntéseket tudjanak hozni, akkor bizony elvesszük tőlük a nyugodt gyerekkorukat.

- Sokan nem tudják, hogy ezzel nem azt érjük el, hogy a gyerekek hamarabb lesznek okosak, és önállóak, hanem azt, hogy szorongóak, gátlásosak, vagy az ellentéte, akaratosak, hisztisek lesznek. Ezek a jelek egyértelműen azt mutatják, hogy a gyerek azért viselkedik így, mert bizonytalan, és tőlünk a felnőttektől nem kapja meg a biztonságot. Az ő dolguk (fejlődésük érdekében) a határok feszegetése, a mienk pedig az életkoruknak megfelelő határvonalak kijelölése.

- Hiba, ha saját döntésképtelenségünk miatt, vagy túlzott udvariaskodás (mi aztán egyenrangú partnerek vagyunk) folyamatosan őket állítjuk döntés helyzetbe. Két példa:

Rendszeresen hallom a játszótéren: „Kicsim menni kéne már haza, jooó? Mehetüünk?” Persze, hogy nem! Majd egy idő után, erős hiszti kíséretében anyuka hazavonszolja csemetéjét. Mennyivel egyszerűbb lenne: „Kicsim 10 perc múlva indulnunk kell haza, mert vacsoraidő van, de holnap eljövünk újra.” A gyereknek adunk időt felkészülni a játék befejezésére, megérti, hogy miért kell elmenni, megnyugtatjuk, hogy máskor folytathatja a hintázást. Érzi a felnőtt magabiztosságát. Így az ellenállás sokkal kisebb lesz.

- Más! Azzal a kérdéssel, hogy „Mit kérsz vacsorára, gombócot, vagy palacsintát?” – eleve feszültséget okozunk a gyerekben, stresszeljük őt, mert mind a kettőt szeretné. Ezt elkerülhetjük azzal, hogy tényként közöljük, hogy mi a vacsora.

Azt viszont nyugodtan megkérdezhetjük, hogy rajzolni, vagy gyurmázni szeretne-e, mert nincs tétje, legfeljebb mind a kettő sorra kerül. Vagy megkérdezhetjük tőle, hogy milyen játékot szeretne kapni születésnapjára. Mert, hogy ez az ő kompetenciája! Ez valóban a gyerekszobába sorolható eldöntendő helyzet.

Tudnunk kell, hogy valaminek az eldöntése mindig izgalmi állapotot jelent, mert döntésünknek következményi vannak. Vagy jól, vagy rosszul döntöttünk. Ha jól, akkor az pozitív élményt, kellemes érzést okoz, ha rosszul, akkor rosszul érezzük magunkat. Főleg, ha döntésünk nem korrigálható, hatása végleges. Ennek a felelősségét áthárítani egy kisgyerekre finoman szólva nem fair.

3. A felhőtlen gyerekkor arról szól, hogy a gyerek bízhat abban, hogy a róla gondoskodó nevelő tudja a dolgát, s azt minden pillanatban sok türelemmel, szeretettel érvényesíteni is tudja. Életkorának, egyéniségének képességeinek megfelelő, megérthető és megvalósítható elvárásokat, feladatokat kap. Ha nem kap, akkor nincs fejlődés, nincs biztonságérzet, nincs kapaszkodó, helyette sötétben való tapogatózás, légüres tér jut neki, melyben a tapasztalatszerzés sokkal fájdalmasabb (lelkileg is, testileg is), mint néhány korlát betartása. Amennyiben a gyereknek egészen kicsi korától nem állítunk fel betartható szabályokat, ne csodálkozzunk, ha a gyerek ön-törvényű lesz. Azt pedig nem szeretjük, és pszichológushoz szaladgálunk vele.

4. Tipikus probléma, és ezzel is elhanyagolhatjuk a gyerek érzelmi életét, ha nincs az életkorának megfelelő helyen kezelve. Hol túl nagy az elvárás a viselkedésével szemben, hol túlzottan alacsony. Nem mindegy, hogy hány évesen, milyen tapasztalatok, képességek birtokában, és milyen kérdésekben várunk tőlük ésszerűséget.

5. Még egy probléma, ha többet képzelünk a gyerekekről, mint amire képesek, akkor maguk is elhiszi, hogy ők mindenhatóak (superman effektus). A valóság és a mesevilág közötti átjárás egyébként is jellemző még rájuk. Nekünk, felnőtteknek kell a valóságot képviselnünk a mesén és a játék időn túl, különben torzulhat a realitásérzékük, az önmagukról kialakított képük. Ha bennünket, vagy társaikat gyengébbnek éreznek, végeláthatatlanná válhat a hatalmi harc. Tiszteletről, tekintélyről, empátiáról, szeretetről ilyenkor már nem beszélhetünk.